Arany­szí­nű, „csu­pasz” a Hon­da Hor­net. Nem is járt má­son az agyam, csak azon, hogy er­re a szép­ség­re mi­nél ha­ma­rabb fel­ül­hes­sek, és meg­te­hes­sem ve­le az el­ső mé­te­re­i­met. Rá­né­zés­re is ér­de­kes a mo­dell. 2006-ban még ke­re­klám­pás mo­tort fel­vál­tot­ta egy cso­dás, kis fe­ji­dom­mal el­lá­tott, fu­tu­risz­ti­kus for­má­jú gyö­nyö­rű ke­rék­pár. A na­ked-bi­ke ér­zést tel­je­sen vissza­adó ki­né­zet azon­nal mu­tat­ja a mo­tor ér­té­ke­it. Ha le­het ilyet mon­da­ni, a ki­né­zet alap­ján ez egy meg­fe­le­lő mo­tor a street­fighter-ek­nek. Sem­mi fe­les­le­ges ki­ló­gó „izé” nincs a mo­to­ron, ami egy dő­lés ese­tén el­tör­het­ne. A hát­só ke­rék fe­lett ma­ga­san ível a sár­vé­dő és az ülés, - a sport­mo­to­rok­nál, pon­to­sab­ban a GSX-R-nél lát­ha­tó ki­pu­fo­gó meg­ol­dás­sal dob­ják fel a gépet. A sze­met gyö­nyör­köd­te­ti szem­ből és há­tul­ról is ez a gép.

Mi­u­tán az összes fon­tos pa­pír­mun­kát elvé­gez­tük, és ma­gam­nak tud­ha­tom a gépet, be­in­dí­tom a mo­tort, hadd me­le­ged­jen be tel­je­sen, ér­je el az üze­mi hő­fo­kot. Nem sze­ret­nénk egy­más­nak sé­rü­lé­se­ket okoz­ni ezen a gyö­nyö­rű nap­sü­té­ses dél­utánon. A kel­le­mes do­ho­gás után, mi­kor a hő­mér­sék­let ki­jel­ző sze­rint kez­di meg­kö­ze­lí­te­ni az op­ti­má­lis hő­fo­kot, ki­csit meg­hú­zom a gáz­kart, hall­jam, mit is vár­ha­tok et­től a gép­sár­kány­tól. A ki­pu­fo­gón gyö­nyö­rű han­gor­kán áram­lik ki, amint ha­te­zer fö­lé emel­ke­dik a for­du­lat­szám­mé­rőn a mu­ta­tó. A mar­ko­la­tot elen­ged­ve a for­du­lat azon­nal vissza­esik, és is­mét kel­le­mes do­ho­gás­sá gyen­gül a mo­tor­hang. Össze­hú­zom ma­ga­mon a bőr­ru­há­mat, fel­ve­szem a bu­kót, be­csa­to­lom, és be­hú­zom az összes cip­zá­rat, hogy egy kis me­net­szél és a hűs le­ve­gő se tud­ja elvon­ni a fi­gyel­mem a mo­tor­ról.

Ami­kor ez­zel is meg­va­gyok, fel­ve­szem a kesz­tyűt, és nagy gon­do­san eli­ga­zí­tom a még be­tö­ret­len mo­to­ron ma­gam. Ki­gu­ru­lunk a for­ga­lom­ba, és óva­to­san – ahogy az au­tók ha­da en­ge­di – ki­csit me­le­gít­jük a gu­mi­kat. Mi már tud­juk, mi kö­vet­ke­zik, de a mo­to­rok és a Hor­net csak sejt­he­ti, hogy ez nem egy át­la­gos pró­ba­út lesz. Sze­ren­csé­re a vá­rost gyor­san ma­gunk mö­gött hagy­juk, és elin­dul­hat a mo­to­rok haj­szo­lá­sa a Bükk ka­nyar­gós út­ja­in. Süt a nap, csi­ri­pel­nek a ma­da­rak, és a tár­sa­ság élve­zet­tel ve­szi a ka­nya­ro­kat. Egyik ka­nyart a má­sik után. Egy­re job­ban be­me­leg­sze­nek a gu­mik, bár még min­dig nem érik el az op­ti­má­lis hő­fo­kot, mint egy ver­seny­gu­mi, de nem is oda szán­ták a Hon­da mér­nö­kei.Már több mint fél órá­ja ker­get­jük a gépe­ket, és még sen­ki nem fá­radt el. Nem ér­zem, hogy ké­nyel­met­len len­ne az ülé­spo­zí­ció, pe­dig nem va­gyok egy „mély­nö­vé­sű” ver­seny­ző­pa­lán­ta. A láb­tar­tón ké­nyel­me­sen tu­dom tar­ta­ni a lábaim anél­kül, hogy ki­csit is el­kez­de­ne el­macs­ká­sod­ni. A ka­nya­rok meg csak jön­nek, jobb­ra dől, majd bal­ra dől a mo­tor, és az íve­ket na­gyon szé­pen tart­ja, ami­ket a ka­nyar be­já­ra­tá­nál meg­ha­tá­roz­tam. Kezd egy­re in­kább olyan ér­zé­sem len­ni, hogy egy ta­nu­ló vagy új­ra­kez­dő mo­tor­ján ül­he­tek, mert egy igen csak ke­zes bá­rány van a fe­ne­kem alatt. Sem­mi vir­gonc­ko­dást, sem­mi rosszin­du­la­tot nem tu­dok fel­fe­dez­ni a mo­tor­ban. A ka­nya­rok­ból ki­ér­ve gá­za­dás­ra azon­nal re­agál a pa­ran­csaim­ra, és meg­fe­le­lő­en gyor­sít a mo­tor.

Sze­ren­csé­re nem kell fo­lya­ma­to­san pör­get­ni, és ma­gas ha­te­zer fe­let­ti tar­to­mány­ban tar­ta­ni a mo­tort, mert már ala­cso­nyabb há­ro­me­zer, há­ro­me­zer-öt­szá­zas for­du­lat­tól szé­pen és egyen­le­te­sen dol­go­zik az erő­for­rás. Ez a tel­je­sen át­dol­go­zott 600 cm3-es mo­tor meg­fe­lel a leg­ma­ga­sabb eu­ró­pai kö­ve­tel­mé­nyek­nek is. A mo­tort nem más­ból fej­lesz­tet­ték, mint a szu­per­sport­ba szánt CBR 600RR erő­for­rá­sá­ból. En­nek is kö­szön­he­tő, hogy az elő­ző mo­dell­hez ké­pest csak az erő­for­rás könnyebb 5 kg-mal. A mo­tort egé­szen biz­to­san nem a nagy­se­bes­sé­gű mo­to­rozás­hoz ta­lál­ták ki, mi­vel egy ki­csit na­gyobb se­bes­ség­nél erő­sen mell­be vág­ja az em­bert a me­net­szél. Ér­tem eza­latt, hogy az au­tó­pá­lyán meg­en­ge­dett ma­xi­má­lis se­bes­ség fe­lett már igen csak erő­sen kell ka­pasz­kod­ni a „szar­vak­ba”, hogy a lég­áram­lás le ne sza­kít­sa a mo­to­rost a nye­reg­ből. Ez ta­lán nem is baj, mert egy­re szo­mor­úbb ba­le­se­ti sta­tisz­ti­ká­ról hall az em­ber és fia is. A ka­nyar­gós rész­ről ki­ér­ve elér­tünk Eger cso­dás vá­ro­sá­ba, és a hegyi szer­pen­ti­nek után a kis si­ká­to­rok kö­zött is meg­néz­het­jük a mo­to­rok kom­for­tos­sá­gát. Sze­ren­csé­re nem­csak ne­künk tet­szett az új mo­tor. Min­den szem fe­lénk for­dult, mi­kor a so­ka­da­lom mel­lett el­ha­lad­tunk. Ke­res­ve a he­lyet, hol le­het­ne meg­fe­le­lő­en meg­örö­kí­te­ni az utó­kor­nak a pa­ri­pa em­lé­ke­it, be­ke­ve­red­tünk a vá­ros fő­te­ré­re, ahol nem kis fel­tű­nést kelt­ve meg­áll­tunk. A múlt nagy em­be­re – Do­bó Ist­ván szo­bra – elé ál­lí­tot­tuk le csil­lo­gó cso­dán­kat és a ra­gyo­gó nap­sü­tés­ben az ér­dek­lő­dők te­kin­te­té­től kí­sér­ve ki­pi­hen­tük ed­di­gi utunk fá­ra­dal­mait. A kis pi­he­nő után elin­dul­tunk ha­za­fe­lé, a hő­mér­sék­let a ta­va­szi idő­nek meg­fe­le­lő­en ro­ha­mo­san kez­dett csök­ken­ni. Még jó pár ka­nyar állt előt­tünk. Nem sze­ret­tünk vol­na ugya­na­zon az út­vo­na­lon ha­za­men­ni, mint amin meg­lá­to­gat­tuk Észak-Ma­gyar­or­szág egyik leg­szebb vá­ro­sát. A na­gyon szer­pen­ti­nes rész után ka­nyar­gós, de ke­vés­bé szer­pen­ti­nes ré­szen ha­lad­tunk for­ga­lom­ban. Nem­csak a mo­to­ro­sok, de az au­tó­sok is mind ki­vágy­tak a ter­mé­szet­be. Ez érez­he­tő is volt. Ha­tal­mas fi­gyel­met igé­nyelt tő­lünk, hogy a négyke­ré­ken ha­la­dók „hi­bái­ból” sen­ki­nek ne le­gyen ba­ja.

A fe­ne­kem alatt lé­vő vir­gonc mo­tor min­den pa­ran­csom­ra azon­nal re­agált, így sem a gyor­sí­tás­sal, sem ka­nya­ro­dás­sal nem volt pro­blé­ma. Egy eset­ben kel­lett csak ki­pró­bál­ni a fé­kek és a gu­mi ké­pes­sé­ge­i­nek ha­tá­rát, de el­mond­ha­tom, az­zal sincs sem­mi pro­blé­ma. Le­gyen elég erős a pi­ló­ta, hogy a ha­tal­mas las­su­lást, me­lyet a dup­la­tár­csás fé­kek tud­nak pro­du­kál­ni, elvi­sel­je, sőt fenn tud­jon ma­rad­ni a nye­reg­ben. Ha­za­ér­ve a gu­ru­lás­ról, a kis csa­pat már a kö­vet­ke­ző kört ter­ve­zi, és azt, hogy ez­zel a mo­tor­ral egy élet­re ba­rát­sá­got le­het köt­ni, sőt sze­rin­tem a "sze­rel­mek" kö­zé is fel le­het ír­ni. Csak gra­tu­lál­ni le­het a mér­nö­kök­nek, akik ezt a min­den igényt ki­elé­gítő két­ke­re­kűt el­ké­szí­tet­ték. És pár pa­ra­mé­ter még, mit is kí­nál a mo­tor: